Ébredés, pakolás. A kemping zuhanyzói nagyüzemben vannak. Ügyesnek kell lenni, hogy még meleg vízben tusolhassunk. Attila közben elmegy az eligazításra. Lassan készen vagyunk és folytatjuk felfedező utunkat. Ma átlépjük a Ráktérítőt, ami egy városkától- El Agroubtól 8-10kmre van. Sok katonai ellenőrző pont van, gyorsan fogynak a fichek. Ma, ha minden igaz, átlépünk Mauritániába. A határ előtt 80km-rel még teletankolunk. Tervbe vettük a pálinkás üvegek elrejtését is. Az út egyenesen szeli át a sivatagot. Egy előttünk haladó terepjáróról potyognak le a holmik. Próbáljuk megelőzni őket, hogy szóljunk nekik, de annyira nyomják, hogy inkább megállunk összeszedni a holmijukat. Végre utolérjük őket, eléjük vágunk és integettünk vadul. Nem értik, hogy mi az nagy integetősdi. Mutogatjuk az összeszedett holmikat, mikor kezd leesni nekik…. Megállnak, mi is. Mondjuk nekik, hogy potyognak a csomagok, párat összeszedtünk. Hálásan megköszönik és rögtön rehabilitálják a tetőcsomagtartó meghibásodott rögzítését. Mi indulunk tovább, mert még ma át akarunk jutni a határon. Alig mentünk, már előttünk sor. Természetesen a mezőny beérte itt egymást. A pálinkát nem dugtuk el, de nem is állt szándékunkba elásni a homokba, legfeljebb a motorház valamelyik ürege adhat nekik otthon. Lassan begördülünk a határkerítésen belülre. Kiszállunk és az iratokkal célba vesszük a legelső hosszú sort. Ezer fok meleg van, az árnyékot már az ügyesebbek elfoglalták. Végre az ablakos helyen elveszik az útlevelet, mehetünk egy másik irodaszerűségbe, papírleadás és irány a következő hely. Itt kérnek valami zöld kis papírt, amilyen nekünk nincs. Csak fehér van, de abból egyik sem kell nekik. Az egyik katona erősködik, hogy lennie kell egy zöld papírnak, amit a kompkikötőben kaptunk. Ha nem tudjuk felmutatni, akkor sajnos vissza kell mennünk. Nagyon letört a hír bennünket. A katona biztat bennünket, hogy menjünk vissza a kocsihoz és keressük meg. Attila próbálja puhítani a faszit. Én Ferivel visszakullogtam a kocsihoz. A többiek is biztatnak, hogy ne adjuk fel, keressük meg. Igen, nem adhatjük fel ilyen könnyen! Reménytelenek tűnik minden. Egy utolsó kísérletet teszünk- teszek, mert a fiúk nem keresik, teljesen lemondtak a zöld papírról. Én nagyon nem akarom feladni! Elszántan keresgélni kezdtem a kocsiban. Már egyre távolabb kerülök attól a reménytől, hogy megtaláljam. Dühömben még kotorászok itt-ott, nem akarom elhinni, hogy vége. A sírás kerülget. Elkeseredésemben a szemetes zacskót kezdtem el kotorászni, ami az ajtó zsebében volt. Mindet átguberálok, s egyszer csak egy zöld összegyűrt papírocska került a kezemben. A szívem a torkomban ver… csak nem a keresett papír. Izgatottan, remegő kézzel kisimítottam és mit látok! A zöld kicsi papírt. Felkiáltok, hogy megvan! Feri és Attila felriadva a keserű beletörődöttségből,hitetlenkedve néznek felém. Kipirult arccal emberfeletti örömmel mutatom nekik a papírkát. Boldogan megöleljük egymást és sietünk vissza a rendíthetetlen katonához. Közben a többiek gratulálnak nekünk! Annyira boldog vagyok. Átadjuk a kissé gyűrt, zöld kicsi papírt. Szigorú emberünknek, akinek vonásai egy kicsit megenyhültek, ahogy boldogan adtuk át neki a kért okmányt. Azért egy kicsit megrökönyödött a papír állapotán (nem sok ilyent kaphatott). Végül elégedetten mondta, hogy ugye megmondtam, hogy keressék meg… (Attila fordított, most is hasznosítani tudta a gimiben tanult francia tudását). Papírok elintézve, már csak az útlevélre kellett várni. Attila kapta meg elsőnek, majd egy kis idő múlva én. A nevemet természetesen nem értettem meg. Nagyon nehezen mondták ki a magyar neveket. Már mindenki megkapta az útlevelét a sor is lassan elfogyott. Feri még mindig nem került sorra. Mi van, itt is szívatják?’ Egy másik faszi, aki most Casablankában él és dolgozik, máskor meg a világot járja, szintén nem kapta meg. Ferinek az útlevele tele volt mindenféle pecséttel (sokfelé járt az elmúlt években). Bizonyára ez nem nagyon tetszett az itteni hatóságnak. Végre mindnyájan kezünkben tarthattuk az úti okmányunkat és mehettünk a mauritán oldalra. De előbb a senki földére kellett lépnünk, amely teljesen alá volt aknásítva. Kétfelé ágazott az út. Melyik a jó út? Nehéz volt a választás, mert előttünk nem volt senki. Mi a jobb oldali leágazás mellett döntöttünk.
senkiföldje autóroncsokkal
Sajnos rossz döntés volt. Rögtön az elején belesüllyedtünk a jó puha homokba. Hosszas szentségelés után elővettük az ásókat és a homokvasakat. Én a két kezemmel próbáltam a homokot a kerék alól kikaparni. Gondolom a helyi emberkék erre a pillanatra vártak már órák hosszat. Egy GUIDE jött és felajánlotta segítségét némi euróért, és segített kiszabadítani bennünket a homok fogságából. A munka végére már ketten voltak. Az öregebb GUIDE a kocsi előtt ment és vezetett bennünket. A fiatal GUIDE bepasszírozta magát a hátsó ülésre mellém. Egyszer az öreg megállt előttünk, kiparancsolta a fiúkat a kocsiból. Beült a volán mögé és elindult velem. Teljesen fura gondolatok vették birtokba az agyamat: lehet, hogy elrabolnak? Láttam magam megkötözve egy ablaktalan vályog viskóban, ahol étlen-szomjan szenvedek. A visszapillantó tükrében lévő arcot képzeltem el, ahogy vigyorogva be-benéz a viskóba. Az öreg a visszapillantó tükörből láthatta rémült képemet, próbált nyugtatni. A madame szót értettem csak az egész halandzsa beszédéből. Nem ment gyorsan a fiúk jól tudtak követni minket. Kétségbeesetten fordultam hátra az enyémek felé. Az út mentén és beljebb felrobbant roncsok romjai rettentették el az eree haladókat. Végre átértünk épségben a mauritán határhoz. Az öreg kiszállt a kocsiból elköszönt tőlünk, nagy megkönnyebbülésemre. A fiatal GUIDE még próbált minket levágni pénzzel, de nem engedtük magunkat. Szerény fizettséggel kellett beérnie ezúttal. A határ látványa teljesen elbűvölt. A fabódék minden másra emlékeztettek csak éppen nem határőrbódéra. De ez Afrika, és el kell fogadnunk az itteni állapotokat. Először egy kőházból jött ki egy úr. Kérte, hogy menjenek oda az autó sofőrjei. Ferinek oda kellett menni hozzá a többi bamakóssal együtt. Bevezényelte őket az épületbe. Feri elmondása szerint, sorba kellett állniuk, s a katona jelentőségteljesen fel-alá járkálva a sorfal előtt azt próbálta felvázolni, hogy itt az ügyintézés elég hosszadalmas, de apró ajándékokkal ez az idő lényegesen lerövidülhet. A sofőrjeink sustorogva, röhögcsélve jöttek vissza. Kíváncsian kérdeztük őket, hogy mi történt. Elmesélték. Gyorsan mindenki beleadta a közösbe a maga kis ajándékát. Mi mézet és egy csomag fénymásolópapírt és pólót adtunk be. Ezzel el volt intézve a dolog. Gurulhattunk tovább a fabódéhoz. Itt Attila intézte el a szokásos procedúrát. És mit gondoltok kivel találkoztunk itt? Hát a Rabatban szerzett francia barátainkkal, a törpéinkkel.
Várakozás közben egy muksi beszállt a kocsinkban és fotózni kezdte a bódét. Itt tilos a katonai és egyéb hivatalos objektumok fényképezése. A kocsi másik oldalán egy katona járkált fel-alá. Én próbáltam fedezni azt a elképesztően pofátlan pasit, nehogy lebukjunk. Cserébe megegyeztem vele, hogy az itt készült képeket átküldi majd nekem. Az itteni ügyintézés kipipálva, mehetünk az útlevélvizsgálathoz. Ide már nekem is be kellett mennem.
határ Mauritániában
Odaadtuk az útlevelet. Attila kész, de a mi vízumunkkal problémáztak a katonák. A mienk Rabatban készült, így eltért a többiektől és ez nem tetszett nekik. Itteni szokás szerint pénzt akartak kicsikarni tőlünk. Egy rém rendes bamakós srác a segítségünkre sietett. Szerintem a fél futamot ő mentette meg ettől a korrupt társaságtól. Nagyon jól vágta a franciát, a mi esetünkben el tudta magyarázni nekik, hogy ez egy nagyon is érvényes vízum. Végül kénytelenek voltak elengedni. Mehettünk. Fáradtan a kimerítő határátkeléstől alig vártuk, hogy elérjük a tábort. Nouadhibouban a városon kívül, egy szép tengerparton volt a bamakós kemping.
tábor Nouadhibu-i tengerparton
A magyarokat Mauritániában hihetetlen odafigyeléssel és eddig nem látott biztonsági intézkedésekkel fogadták. Az országba bevezető utat fegyveres egyenruhások és civil ruhás rendőrök figyelték. Az esti szaharai sátortábort közel száz fegyveres katona és rendőr vigyázta.
ezek a derék katonák vigyáztak ránk Nouadhibouban, Mauritánia
“Mi egész éjjel virrasztunk, hogy Önök nyugodtan aludhassanak ma este” –mondta Mohameden Ould Islam a nemzetbiztonsági hivatal egyik képviselője. A táborhelyen megjelent Mohamed Deidy Nouadhibou tartomány kormányzója és Mustapha El Hassen a noudhiboui rendőrség parancsnoka is.
mauritán előkelőségek a táborunkban; Nouadhibou, Mauritánia
Elmondták, hogy a minden tiszteletük és elismerésük a Budapest-Bamako résztvevőinek. “Megköszönjük, hogy bizalmat szavaztak országunknak azzal, hogy ellátogattak hozzánk. Megerősítem, hogy az Önök biztonsága ezen a héten a mi legfontosabb feladatunk” – mondta El Hassen kapitány. A határőrségen pedig elmondták, hogy a “mauritán-magyar barátság nevében egész éjjel nyitva tart a határátkelő, ami egyébként 8-kor bezárna”. Másnap a helyi rendőrség parancsnoka tájékoztatta az indulókat a legfrissebb biztonsági helyzetről. A tábor már eléggé telítve volt. Mi a kemping legszélén vertünk fel a táborhelyünket. Egy helyi öreg beduin akart segíteni nekünk.
én és az öreg beduin, Nouadhibou, Mauritánia
Le-lehajolgatott egy-egy hínárdarabkáért, olyan öregesen, afrikásan próbálta rendezni a terepet. Megköszöntük neki a segítséget és mondtuk, hogy megcsináljuk ezt magunk is. Elment. A sátor hamar kész lett (2minut-os szétdobós volt). Berendezkedtünk az alváshoz. Közben vacsorát készítettem, ha nagyképű lennék, akkor azt mondtam volna, hogy főztem. Közben térdig belementem a tengerbe. Volt, aki megfürdött a nem éppen meleg vízben. A vacsora, ami konzerv volt nagyon jól esett. Kezdünk hozzászokni a konzervhez, igaz más nagyon nincs. Éhesek voltunk. Lefekvés előtt a dűnék mögé mentem, hogy elvégezem az egyéb szükségleteimet. Két nagy szál katona a nyomomban volt. Köszöntem nekik és fél órán át cáváztunk (udvariaskodó köszönési forma) majd becsináltam eközben. Nem bírtam tovább, leültem és végeztem a dolgomat. A derék katonák végre elfordultak és magamra hagytak, de azért látótávolságban voltak. Hiába, parancsba adták nekik, hogy védeni kell bennünket. Nagyon biztonságban éreztem magam! Egy kicsit szétnéztünk a táborban, de hamar visszatértünk, hogy eltegyük magunkat másnapra. Kimerítő nap állt mögöttünk. Aludtam volna, ha a katonák nem duruzsoltak volna egész éjszaka a sátrunk közvetlen közelében. Így egy pillanatra sem felejthettem el, hogy mennyire biztonságban vagyunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: