Nőként a Bamako rally-n

Reggel álmosan és fáradtan ébredtem. Kimentünk a sátorból. Látjuk ám, hogy a víz a sátrunk alá tett ponyvát nyalogatja. A dagály eléggé felnyomta idáig a a vizet. Szerencsére időben keltünk, így nem kellett a szárítással külön foglalkoznunk. A fiúk a sátorral bajlódtak.

Én a kocsiból öltözőt varázsoltam, hogy át tudjak öltözni. Se víz, se W.C., semmi nem volt a tengeren és a homokon kívül. Öltöznék át, mikor azok a jó derék katonák széles vigyorral üdvözöltek, újabb félórás cávázasba kezdtek. Nagyon nehezen tudtuk őket lerázni. Attila őrt állt, hogy én nyugodtan öltözhessek.

A reggelit hamar elkészítettük, rendet raktunk a csomagtartóban és az utastérben is. Előre mentünk, hogy a homoksziklánál fényképeket csináljunk.

A lengyel lakókocsisok mellénk parkoltak. Érdeklődtek, hogy mi merre megyünk, mert jó lenne társulni, mivel nem ajánlották a magányos autózást erre. Elmentem a hetes buszhoz, hogy üdvözölhessem a busz egyik vezetőjét, aki régi ismerősom volt. Gyuszi bácsi nagyon meglepődött, mikor kiderült, hogy ki is vagyok. Megjelentek a fiúk is. Bemutattam neki a páromat és a bátyámat. Beszélgettünk egy jó nagyot, aztán elköszöntünk. Még sok kilométer vár ránk!

Ahogy mentünk a homokbuckák mögül előbukkant nyugat Afrikát átszelő egyetlen vasútvonalán közlekedő vonata. Számos legenda, kaland lengi körül ezt a vonalat.

Elégedett vagyok, hogy sikerült élőben látnom ezt. Ezen a szakaszon rengeteg bamakós jött. Egy idő után meg kellett állnunk tankolni. Nézelődés, kis eszmecsere a többiekkel. Közben köpködjük ki a szánkból a homokot. Bent a kasszánál egy úr sokaknak a fejére helyi turbánt teker. Kár, hogy nekem nem volt megfelelő nagyságú kendőm.

Egy mauritán kocsiból (Merci lehetett) vagy kilencen szálltak ki. Az út túlsó oldalára mentek és elég furcsa pózba vágták magukat. Egy irányba néztek. Imádkozni nem imádkozhatnak, mert nem kelet felé néztek. Nagy nehezen rájöttünk, hogy ők csak a dolgukat végzik….hmmm.

A szél erősen hordta a homokot. A homokvihar kezd erősödni.

Elég kellemetlen tud lenni a homok és a szél együttesen! Le akartunk térni a mai célhoz Nouamghar-hoz a B2 Beach Partyhoz. Útközben a homokban többen elásták magukat. Többek között a vw passatos csapat is, akikkel Marrakeshben találkoztunk.

Segítettünk nekik a homokozásban, de közben újabb autók akadtak el a homokba. Mindenki egy emberként segített a bajbajutottaknak.

Mikor mindenki kint volt, arra az elhatározásra jutottunk, hogy kihagyjuk a mai tábort és megyünk tovább Nouakchottba. Szeltük a kilométereket. Néha kecskék, szamarak és tevék lassították utunkat, mert a legváratlanabb helyen sétáltak át előttünk az úton. Unalmunkba bekapcsoljuk a CB rádiónkat. Sistereg, néha valaki valamilyen hangon beleszól. Feri magyarul szívatja az illetőt. Végül egy bamakóssal sikerül kontaktot találni. Kérdezték, hogy mi hol vagyunk, merre tartunk. Mondtuk, hogy épp Nouakchottba tartunk. Érdeklődtek, hogy láttunk-e valami érdekeset itt a közelben. Feri faarccal, tök komolyan mesélt arról, hogy volt egy település útközben, ahol megálltunk és megnéztük a városi könyvtárat. A túloldalon: -Tényleg voltatok könyvtárban? A visszafojtott röhögésünket hallva, rájöttek odaát a kemény igazságra. EMBEER! A sivatag közepén hol van könyvtár? Meg is kaptuk: -Ti hülye állatok! Nem tudom, ezek után kire igaz ez az állítás? 🙂 Egy darabig feldobta a hangulatunkat ez a beszélgetés. Talán többször be kellene hallgatni az éterbe…

Délután beértünk Nouakchottba. Én mentálisan igencsak felkészítettem magamat az afrikai útra, de amit láttam az minden képzeletemet felülmúlt. A város nyomornegyedén haladtunk keresztül. Kis, sárból tapasztott kunyhók vagy faágak között kifeszített rongyok alatt családok százai éltek. Az emberek együtt laktak az állatokkal. A leölt állatok húsa kint lógott a szabadban, melyeket legyek százai leptek el. Iszonyú nagy nyomás nehezedett rám látvány nyomán. Attilát és Ferit is eléggé letörte a látvány, láttam rajtuk. nem ragozom tovább  a helyzetet, mert szavak nincsenek erre.

Ahogy mentünk befelé a városba, kezdett emberibb képet mutatni a város. A nyomás is kezd engedni, kezdünk felszabadultabbak lenni. Már pár mondatot is el tudtunk mormolni. Ahogy megyünk beljebb, kezdünk normális beszélgetésbe elegyedni. A szegénység nyomait a centrumban már csak nyomokban véljük felfedezni.

A város központjában fel-feltűntek normális épületek, sőt voltak szép, luxusházak és hotelek is. Szállás után kutakodtunk. Betértünk egy szállodában. A szám is tátva maradt. Gyönyörű aula, az udvaron a pálmafák alatt gyönyörű medencék és buja növényzet mindenhol. A szobák árai a csillagos eget karcolták. Udvariasan elköszöntünk és gyalog folytattuk az keresgélést, míg meg nem akadt a szemünk egy jóval szerényebb, de normális kis hotelen.

Bementünk, a recepciós nő egy kis idő múlva előkerült, nem túl gyorsan -olyan afrikai mértékkel- elkezd velünk foglalkozni. Egyelőre egy napra vettünk ki szobát. WIFIT is kértünk, természetesen.

A fiúk visszamentek a kocsiért a luxus szállodához. Egyedül maradtam. A recepciós pult előtti székre leültem és figyeltem az embereket. Jöttek-mentek. Megnéztek. Mit keres itt egy fehér nő egyedül, ez volt az arcukra írva….. Furcsán éreztem magam, alig vártam, hogy visszajöjjenek a fiúk. Hogy gyorsabban teljen az idő megpróbáltam internetet varázsolni a laptopra. Nem sikerült, s ezt próbáltam megértetni a recepciós nővel. Végre megjöttek Attiláék. Felcuccoltunk a szobába. Elég otthonos (afrikai mértékkel) kis szobát kaptunk fürdőszobával.

Még hoztunk fel egy fordulónyi csomagot. Többen felajánlották a helyiek közül, hogy vigyáznak a kocsira. Mondtuk, vagy inkább mutogattuk, hogy nem kell. Nagyon éhesek voltunk így nekikészülődtünk a szokásos konzerves menühöz. Mostanában már nemigen melegítjük a konzervet, így az ízek talán nem olyan intenzívek. Ezután sorra letusoltunk, hisz a homokvihar eléggé beszórt bennünket homokkal. A fülkagylónk tele volt homokkal. A hajam egy tincsét megfogtam úgy is maradt. Tusoláskor nem tudtam eldönteni, hogy mi folyik le több, a víz vagy a homok? Nagymosást is tartottam. A fáradtságtól eldőltem az ágyon. Feri is bedőlt a másik ágyra.

Attila közben intézte a netet. Mikor felkeltünk megpróbáltunk internetezni, kevés eséllyel, mert nem volt jel. Sebaj, feltaláljuk magunkat. Az erkélyünkről meglehetősen jól tudtuk figyelni a helyi életét.

A közlekedés elég kaotikusnak tűnt. A jelzőlámpák színes üveginek nyoma sem volt. Az autók többségének lámpái betörve, hogy merre akarnak kanyarodni, azt csak a jó isten tudhatta. Alattunk az utcán egy kecske rágcsálta az eldobott újságot.

A helyi tömegközlekedés és elég fura. Levitézlett kisbuszokban rengetegen lógnak. Az ablakai bedeszkázva, vagy még azt sem…. A fizetés valahogy úgy megy, hogy a felszálló előre adja a sofőrnek a pénzt (kézről, kézre jár a pénz, míg eljut a vezetőhöz). Megszokott látvány, hogy a hátsó ajtón is lógnak emberek.

Késő este 3-4 éves gyerekek tűntek fel és koldulnak, míg van forgalom az utcán. Az este ismét netezéssel telt el. Nehezen indult, nem jött be jel a szobába. Kimentünk a folyosóra kezünkbe a laptoppal és kerestük a megfelelő térerőt. Nem voltunk egyedül. A folyosó túlsó végén egy angol tv stáb tagjai is ugyanezt csinálták. Megtudtuk, hogy ők egy természetrajzi filmet forgatnak itt. A net még mindig nem jött be. Újabb kísérlet a portán. Valamit csinálhattak, mert a szobában is kaptunk már jelet, igaz nagyon lassú az egész. Először Attila birtokolta a netet, aztán én. Egész éjjel írtam. Fáradtan zuhantam az ágyba. Nem kellett a bárányokat számolnom…