Kutyaugatás volt egész éjjel, de az is lehet, hogy csak a szamarak ordítottak. Kénytelenek voltunk hajnalban ébredni. A sátort összehajtogattuk mosdózás, stb és indulás. Az álmos, de rendkívül kedves őrtől elköszöntünk. Megköszöntük a kedvességét és tovább hajtottunk. Szótlanul fogyasszuk a kilométereket.
Világosban feltűntek a tevék, szamarak, akik keresztül-kasul bóklásztak ismét az úton. A dűnék miatt az országút olyan, mint a hullámvasút. Több emeletesre megpakolt kamionokat életveszélyes volt megelőzni. A szavannát ismét a vörös sivatagi homok váltotta fel. Nagyon szép formákat alakított ki a szél. Megálltunk pihenni. Ásványvizes palackba homokot vételeztem, -amiből kifogyott a pálinka- hogy legyen az otthoni ismerőseimnek egy kis afrikai petit cadeau.
Útközben volt idő elgondolkodni a világ dolgairól, s rá kellett jönnöm egy csomó dologra, amit most nem tudok még szavakba önteni, ezeknek még meg kell érni, s akkor utóiratként le fogom írni. Annyit tudtam, hogy ez az visszaút valahogy olyan üresnek tűnt: hiányzik a lelkesedés, az újdonság keresésének öröme, a kíváncsiság. Kezdett nagyon meleg lenni. Megálltunk enni is. (Ezek az evések nagyon fontos napirendi pontok voltak az út során, ezért mindig is megjegyzem itt az írásaim során). Mondanom sem kell egy jókora tevepacsni mellett sikerült megint megállni.
Ahogy eszegettük a konzervet, de lehet, hogy levest is főztünk, megállt mellettünk egy helybeli. Nagyon nézett bennünket, még a bicajáról is leszállt. Megszántuk, s adtunk neki egy zacskós levest, meg száraztésztát. Elmagyaráztuk, hogy mit kell csinálni vele. Nagyon örült az ürge neki és már ment is tovább. Mi is lassan bepakoltunk és folytattuk a kilométerek számának csökkentését. Esteledett. Az egyik ellenőrző ponton sok a katona volt. Papírjainkat elkérték. Nagy tanakodás volt ezután az őrbódéban. Kisvártatva a katonák előadták kérésüket, hogy vigyük el szeretett főnöküket kb. 100km-re levő településre. A pasin géppuska elől-hátul, itt egy pisztoly, ott egy pisztoly. Így akar ez velünk jönni? Na nem! Elmondtuk, hogy kevés a hely a kocsiban -közben szép lassan jól szétszórtam hátul mindent, kuporogva ültem ott, hogy lássák mennyire nincs helyünk. A másik okot is felvázoltuk, mégpedig azt, hogy időre várnak bennünket már itt és itt. A katonák erősen győzködtek, de nem engedünk! Nagy nehezen továbbengedtek, miután egy papírt az orruk alá nyomtunk, amit Villám Géza csak vészhelyzet esetén ajánlott. Ez meghatotta őket, pedig mi nem nagyon bíztunk a papír mágikus erejében. De lám mégiscsak van csoda! Mauritániában legalább kétszer kellett bevetni, mert a rend szigorú őrei nem nagyon akartak elengedni az ellenőrző pontokon. Petit cadeau meg már nem nagyon volt a rózsaszín tollakon kívül. Az bezzeg nem kellett nekik! Így nagyon meg kellett küzdenünk velük a továbbhaladásunk érdekében. Sok látnivaló nem akadt. Érdekességnek számított, hogy a kocka házak elé kitették a tévét. Azt nézte több család. (Bamakóba menet este nem jártunk ezen a vidéken, talán ezért hatott nekünk ez újdonságnak.) Mauritánia este él. Beértünk Nouakchottba. Kis városnézés kocsival, majd szállás után néztünk, végül úgy döntöttek a fiúk, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát, nem messze attól a szállodától, ahol idefele megszálltunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: