Egyre lázasabban készültünk Afrikába. Eddig úgy volt, hogy a jó öreg Szamara fog kivinni bennünket a fekete kontinensre. Az idei nyár igencsak forró, úgy látszik, hogy fel akar készíteni bennünket az afrikai melegre… Az a fekete betűs június 13-a is ilyen forróságban telt el, amely majdnem romba döntötte a tervünket. Fáradtan tértem haza, nehéz napom volt ma bent a suliban. Pihentem egy kicsit, s készültem le a szokásos napi futásomra. Erzsitől kaptam egy telefont, hogy anyu rosszul lett és bevitték a kórházba. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem az időt. Ekkor érzem, hogy a fürdőszobából benzinszag árad. A meleg meg a bűz az összes ingerküszöb értékemet meghaladta. Még ez is! Benyitok, hát mit látok? Attila a kád felett benzinnel mos le valami autóalkatrészt. Lányos zavarában, megnyitotta az átfolyós gázbojlert. A benzinnek sem kellett több! Közben én puffogva visszamentem, a telefonomért. Egy nagy durranás, puffanás! A konyhából nem láttam mást, mint azt, hogy a fürdőben csupa láng minden, Attila meg bent! Nem is mertem arra gondolni, hogy mi lehet vele, valahol tudtam, hogy vége… ekkor már a tűzgömb jött felém. Egy gondolatra tisztán emlékszem ami megfordult bennem: “Végünk van, ennyi volt az életünk!” Álltam, dermedtem és vártam, hogy megjelenjek odafent a mennyben, ahol minden jó és szép. Pár perc múlva ráébredtem, hogy itt vagyok a földi életben, itthon vagyok, élek! A gondolataim is rendesen működtek. a következő értelmes gondolat sor az volt, hogy mi lehet Attilával? Ordítottam, hogy “Attila élsz, mi van veled?!” Ő halál nyugodtan mondta: – Igen, élek! Megégtem! Rettegve pillantottam be. Ott állt, az elképzelt szörnyűség hál’ Istennek nem várt rám. Kijött, hogy a fájó testrészeit bekenje vajjal. (később megtudtuk, hogy ezt tilos égés esetén!) Ekkor lépett be a kisebbik fiúnk Bálint, aki egy pillanat alatt felmérte, hogy itt valami nagy baj történt. Röviden elmondtuk neki, hogy mi történt az elmúlt percekben. Ő rögtön hívta a mentőket. Közben a kádba küldött bennünket. Azt mondták neki, hogy hideg vízzel hűtsük magunkat addig, míg ki nem érnek. Nem kellet sokáig várni, már jöttek is. Férjemet vizsgálták meg először. Mondták, hogy be kell vinni a kórházba. Mondtam, hogy bekísérem én is. Az orvos közölte, hogy nem kell bekísérnem, mert én is megégtem, nekem is mennem kell! A sokktól nem éreztem semmit. A tűzoltók is megérkeztek közben, teljes harci felszerelésben. Sok tennivalójuk nem volt, mert szerencsére semmi nem égett meg. A fürdőszoba ajtó melletti radiátoron volt egy százas zsebkendő, annak a felső teteje olvadt meg. A papírzsebkendők épen sorakoztak a zacskóban. Mennünk kellett a kórházban. A ház előtt nagy volt a káosz. Villogtak a szirénák, zűrzavarosnak látszott minden. Ekkor már erős lüktető fájdalmat éreztem a alsó lábszáraimban. A mentőbe is segítséggel tudtam beszállni. Hűtőzacskókat kaptunk a lábainkra, Attila még a karjára is. Én a csuklómra kaptam, mert egy kis részen ott is kaptam egy kis égést. A Honvédkórház égési osztályára szállítottak minket. Útközben a mentőápoló próbált bennünket jobb kedvre deríteni. Biztosított arról, hogy nekünk nem kell vizitdíjat fizetni, mert égéssérültekre nem vonatkozik. Nagyon “szerencsésnek” éreztem magamat. Megérkeztünk a hipermodern kórházba. Betoltak a kezelőbe bennünket. Az ügyeletes orvos szépen felmérte az állapotunkat. Első és másodfokú égési sérüléseket állapított meg. A műtős fiút elküldték a legközelebbi ellátóhelyre kötszerért és speciális krémért, mert nekik ott és akkor nem volt! Megjegyzem, ügyeletes kórház volt aznap….. Addig is tettek-vettek körülöttünk, megkaptuk a koktélunkat és vártunk a csodára. A doki jó hangulatban volt (neki nem fájt semmije), sok-sok sztorit osztott meg ott velünk. Lassan megérkezett a kötszer és a kenőcs is. Szépen megkaptuk a külső burkolatot a lábunkra, Attila a karjára is. Szépséges látvány nyújtottunk. Nekem a Macskafogóból bizonyos epizód filmkockái jutottak eszembe mikor magunkra néztem. Kint várt bennünket fiúnk, Baluka. Szegénykém taxival jött utánunk. Feri is hívott aznap bennünket és letörten hallgatta a lesújtó hírt. Benne is megfordult az a gondolat, hogy ebből nem lesz bamakó. Éjfél körül értünk haza. Ekkor Bálint már beszélt a másik fiúnkkal, Áronnal is. Barátnőjével eléggé kétségbeesetten néztek ránk mikor megláttak. Mivel hűteni kellett a sebeinket elrohantak a közeli éjjel-nappaliba mirelit borsóért. Még tartott az erős fájdalomcsillapító, amit a kórházban kaptunk így megnyugodva feküdtünk le aludni, azzal a felismeréssel, hogy nem is akkora dolog ez a baleset. A következő napok, hetek maga volt a pokol. Járni nem nagyon tudtunk, ha mégis muszáj volt, azt én sírva tettem meg, vagy rongyszőnyegen kúszva. Sebkötözést végig bőgtem, kilátástalannak éreztem mindent. A kánikula, a fájdalom, a tehetetlenség nagyon megviselt. Azt hittem akkor, hogy vége mindennek nem fogok már rendes életet élni többé, Bamakót pedig végleg elfelejthetem. Volt időnk gondolkodni, újragondolni a további életünket. Érdekes módon azon vettük észre magunkat, hogy mindketten terveztük a jövőt, nem akartuk feladni a gyógyulást, nagyon meg akartunk gyógyulni. A tervek közül Bamakó sem tudott kimaradni. Attila az eset után már nyomatékosan biztosított arról, hogy ha meggyógyulunk biztos, hogy megyünk. Feriék is meglátogattak bennünket. Sokkolta őket a látványunk, mert nem számítottak erre. Tehetetlenségükben, döbbenetükben, sajnálatukban elrohantak. Mindent meg akartak tenni értünk. Vettek sárgarépát, mivel az jótékonyan hat a bőrre -mondták. Minden jóval elláttak. Annyira aranyosak voltak. Anyuék elött ezt az egész balesetet titkolni kellett, nehogy anyut megviselje, és ismét kórházba kerüljön. Nagyon lassan, de nyár végére sokat javultunk. Szeptemberben már dolgozni is tudtam. Anyuék is szép lassan tudomást szereztek erről a balesetről, de akkora már jól voltunk, láttak is bennünket így nem volt miért aggódniuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: