Az álmosságtól nem nagyon tudjuk csodálni A Földközi-tenger partvidékét. A francia-spanyol határnál megállítottak, kiszállítottak és megmotoztak mind a hármunkat. Kutya is ólálkodott körülöttünk, de unalmasan arrébb húzta a gazdiját, jelezvén, hogy ezeknél semmi érdemleges drog sincs. Mivel mindent rendbe találtak mehettünk tovább. Azt hittem eddig, hogy uniós tagállamok polgárai szabadon járkálhatnak ki-be a tagországok határain. Hát ezek szerint nem teljesen van így. Valenciát elértük. A GPS jól bejáratta velünk a várost. Állandóan újratervezett, új útvonalakra csalt. Őrült nagy építkezés volt a városban, ezért is tereltek el rendesen erre-arra. Egy kicsit idegesítő volt, mikor az ötödik alkalommal mindig az egyik dokknál kötöttünk ki. Megelégedve a GPS okoskodását, kikapcsoltuk és józan eszünkre hagyatkozva megpróbáltunk magunktól kijutni a városból. Mostantól Malagáig nem a tenger mellett fog vezetni az út, amit nagyon sajnáltam, mert imádom a tenger látványát. Mivel nem volt miért megállni húztunk le Tangierbe. Későre járt, mire elértük a várost és mire megtaláltuk a kikötőt. Mint kiderült, az utolsó komp már kifutott. Hajnal 5 körül fog indulni az első komp. A kikötő előtti parkolóban töltöttük azt a pár órát. Kihalt volt, alig volt mozgás. Reménykedhettünk egy nyugodt kis alvásban. De az a pár ember, aki arra vetődött, nem fogta vissza magát, arabosan jó hangosan beszélt. Így a pihentető alvás megint ugrott. Inkább csak szemlehunyásról, olyan pihentetemaszememet-ről lehetett csak szó. Attila nem bírta ki a szenvedést, kiszállt a kocsiból és körülnézett a környéken egy kicsit. Ahogy pirkadt, úgy megélénkült a környék. Hamarosan kompolhattunk. Sok, arab kisgyermekes család állt sorba a felszálláshoz. Mi is sorra kerültünk és behajtottunk a komp gyomrába.
a komp gyomrában vagyunk
Ki kellett szállnunk a kocsiból. Felmentünk a fedélzetre. Az orromat megcsapta egy egészen más, eddig ismeretlen világ szaga, a jellegzetes arab illat/szag. A hajó egyik frekventált helységében egy marokkói határőrnél kellett megjelenünk egy kitöltött regisztrációs lappal. Ő ennek fejében adott egy regisztrációs számot (C.I.N) az útlevelünkbe. Dolgunk végeztével elfoglaltuk a komp viszonylag csendes zugát. A fiúk kihasználták az ülés vízszintes helyzetét, rögtön csipkerózsika álomba merültek.
Attila kidőlt
Feri az utolsó erejével még tiltakozik a fotózás ellen (ekkor még nem volt kötelező a beleegyező nyilatkozat) 🙂
Én nem mertem elaludni. Végül valakinek mindig ügyeletben kellett lennie. Mivel a fiúk állandóan vezettek ez a feladat ismét rám maradt. Fotóztam és tanulmányoztam a marokkói családok gyermeknevelési módszereit. Az első fél órában már jól kivehető volt az, hogy a fiú gyermekeknek mindent megengednek, míg a kislányoknak szorosan az anyjuk mellett kellett maradniuk. Lassan pirkadt. A két órás vetődésünk a hullámokon véget ért, a komp motorja lecsendesült. Sejtelmesen kezd kirajzolódni Afrika partvonala.
Tangier fényei, Marokkó
Különös izgatottság uralkodik el rajtam. Nemsokára a fekete kontinensen leszünk, mióta várok erre! Kezd egyre világosabb lenni, egészen jól kivehető az afrikai partszakasz. Tisztán látható Afrika fényei. Le kell mennünk a kocsihoz. Kigurultunk a komp gyomrából és egy modern terminálba érkeztünk. Először az útlevél vizsgálaton kellett átesnünk, majd a vámon. Minden autót be kell jelenteni itt. Ha ezt a papírt elveszítjük, annak komoly következményei lehetnek! (Lásd későbbi leírásnál!) Azt hittük, hogy készen vagyunk, de nem! Ferit kiszállították a kocsiból és felvezették egy emeleti irodába, hogy az útlevelét egyeztessék. (?) Leültették egy üres szobában és magára hagyták jó ideig. Nem történt semmi. A másik szobából egy üvegablakon figyelték, hogy mi a reakciója… Végül elengedték. Mi már nagyon aggódtunk miatta. De tehetetlenek voltunk, mert a katonák nyugalomra intettek, mikor érdeklődtünk, hogy hol van és mit csinálnak vele. Egy katonának, rendőrnek vagy határőrnek itt, természet feletti hatalma van. Nem érdemes kukoricázni velük, mert élet, halál urai ebben az országban. A kényszerpihenő után azt hittük, hogy szabad az út, de nem. Sok önkéntes segítő jött, hogy segítsenek kitölteni az ilyen meg olyan papírt. A határőrök mondták, hogy engedjük meg, hogy segítsenek nekünk ezek az emberek, mert így az átjutás ideje lényegesen lerövidülhet. Nagyon összefonódtak a szálak, annyira összejátszott itt mindenki mindenkivel… A sok erőszakos segítő közül egy sok dioptriás rövidlátóra esett a választás. Olyan esetlen volt. Hát belenyúltunk! Szegény alig tudta kitölteni a papírt annyira nem látott. Nehézkesen és iszonyú lassan, nagy nehezen végzett a rábízott munkával. Az idő meg pergett és pergett. A várva várt pénzt persze nem kapta meg. A papírt gyorsan leadtuk. Feri gázt adott és mint a villám elhúztunk innen, mielőtt ez a korrupt társaság észbe kapott volna, hogy hoppon maradtak. Később megtudtuk, hogy sok társunkat nagyon lehúzták itt, sok-sok euróval lettek könnyebbek. Volt olyan, hogy álruhába öltözött rendőr büntetett kis apróságért, vagy egyszerűen kirabolták a bamakósokat. Velünk ilyen nem fordulhatott elő!
kompterminál a város felől -Tangier, Marokkó
Különben is sietnünk kellett, mert délre még a mauritán követségen kellett lennünk. Tangiert elhagyva az út mellett a hetest buszt láttuk, amint leálltak pihenni. Rövid időre leálltunk mi is és váltottunk pár szót a busz legénységével. Annyira jó volt magyarokkal beszélni már. Kis idő múlva elleptek bennünket a gyerekek. Kéregettek. Kezdtek erőszakosak és szemtelenek lenni a gyerekek, jobbnak láttuk az indulást. A busz is magára zárta az ajtót, ők sem kértek ebből. Beértünk Rabatba, a közlekedés eléggé kaotikus volt. Sajátos közlekedési rend szerint közlekedtek. Itt ízelítőt kaptunk az arab országok városi közlekedéséből. Felfestett sávok nincsenek, mindenki olyan gyorsan, és olyan helyeken megy, ahogy a szituáció kívánja. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a robogósok kacsáznak az autók között. A gyalogosok is nagy veszélyt jelentenek annak, aki nem szokott hozzá az itteni közlekedési morálhoz. Olyan bátran és természetesen lépnek az autó elé, hogy nem kell ahhoz különös képesség, hogy elüsse az ember őket. Igazi élmény és kihívás a sofőröknek itt vezetni, főleg az európaiaknak.
Nem ritkaság az sem, hogy egy ötszemélyes taxiban például 9-en ülnek. Csadoros öreg nénikék meg lazán sétálnak át a 8 sávos úton. Ebben a káoszban nagyon nem találtuk a keresett helyet. Végül egy helyi taxis vezetett el bennünket a követségre. Végre odaértünk. Egy füves udvaron keresztül léptünk be egy csupasz, ablaktalan kb. 30 nm-es szobába, ahol már 20-30-an vártak arra, hogy az ügyintéző ablakának réséhez kerüljenek. Bocsi, sor nem volt! Mindenki úgy fért oda, ahogy tudott az ablakocskához. Ferit egy kis fekete leányzó kinézte, próbált vele kapcsolatot felvenni különböző metakommunikációs jelekkel, de tesókám valahogy nem vette az adást. Ó,ó,ó Afrika! Közben többen a könyöküket használták az előrejutás megfelelő eszközének. Mi a döbbenettől és a jól neveltségünkből adódóan vártunk türelmesen. Igaz nem is jutottunk semmi előnyhöz. Bezzeg a kis fekete csajszi percek alatt elérte célját. Minden báját beleadta az előrehaladásába. Időbe telt, míg elértük az ablakot. Leadtuk a kérőlapokat. Másnap délbe jöhetünk majd érte.
Ezt elintézve, megnyugodva visszatértünk a város forgatagába. Mivel nagyon kifárasztott az elmúlt napok feszített tempója, szállás után néztünk. Kritérium volt az zárt/őrzött udvar. Ilyen szállást kerestünk. Véletlenül rátaláltunk egy nagyon helyeske kis hotelre.
ebben a szállodában szálltunk meg Rabatban, Marokkó
zárt, őrzött udvarban a verdánk Rabat, Marokkó
Bejelentkeztünk a hotelba. Két szobát foglaltunk. Birtokba vettük a szobáinkat. Attila rögtön úgy ruhástól, ahogy volt, el is dőlt a nagy franciaágyon és mély álomba zuhant.
Attila az ágy láttán mély álomba zuhant; Rabat, Marokkó
Én kiadós fürdőt vettem, amit tudtam kimostam. A cipőket a teraszra kitettem szellőzni. Rájuk fért bizony! Indulás óta egyfolytában rajtunk rohadt… Mikor kész voltam mindezzel, átmentem Ferihez. Ettünk a jó hazai parasztsonkából és húztunk egyet abból a jó hazai pálinkából is. Kimentünk a hotel kertjébe szétnézni egy kicsit.
a szálloda folyosója Rabat, Marokkó
séta a hotel kertjében Rabat, Marokkó
a szálloda kertje Rabat, Marokkó
A felfedező túra után visszatértünk a szobánkba, ahol Attila is ébredezett már. Beszélgettünk egy kicsit. Attiláék elmentek netezni a recepcióhoz. Annyira rossz lassú volt, hogy feladtak mindent reményt és ott hagyták az egészet. Beszélgettünk egy kicsit, bekapcsoltuk a TV-t, kíváncsiak voltunk az itteni műsorokra. Mókáztunk rajta egy kicsit, aztán inkább kikapcsoltuk. Felvázoltuk a holnapi tervet. A fiúk fürödni mentek majd megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Három nap óta most láttam ágyat. Alig vártam, hogy egy kiadós alvásba legyen részem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: