Nőként a Bamako rally-n

Hajnali ötkor, -ha nem előbb- a közeli minaretből, hangos imára hívó kántálására riadtam fel. Közel fél óráig kellett hallgatni. Egy még kicsit próbáltam sumákolni az alvást. Végül felkeltem, összepakoltam és lefürödtem. Tudja isten mikor kerül rá megint sor. A fiúk is felkeltek. Feri is átcuccolt hozzánk. Lementünk a hotel éttermébe reggelizni (az árban benne volt a reggeli is). Kulturáltan végigettünk mindent. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki. A kitett, összes frissen facsart narancslevet megittuk. (nekem útközben a kevés folyadéktól kisebesedett kívül-belül a szám. Ezentúl nagyon oda kell figyelnünk a folyadék bevitelre!) Úgy szívtam magamba a a folyadékot, mint a szivacs a nedvességet.

Még egyszer kimentünk sétálni a kertbe, most már mind a hárman. Jó volt a levegő, a komfortérzetünk is visszabillent a normális helyzetbe. Visszamentünk a szobába, összeszedtük a csomagjainkat és kijelentkeztünk a hotelból. A recepciós lány szomorúan vette tudomásul, hogy már el is megyünk. Sok sikert kívánt az úthoz. Elindultunk felfedezni Rabat óvárosát, a Medinát. Előttem volt az, amit eddig csak könyvből vagy a TV képernyőjéről láttam. Élőben átélni a nyüzsgét, a zajt a bűzt, azért más volt, felejthetetlen! Attila vett egy marokkói tradicionális, csuklyás férfiruhát. Szépen lealkudta az eredeti árat. Én egy szemüveget vettem magamnak, mert az enyém szőrén-szálán eltűnt (hazatérésünk után a kocsi kitakarítása után Feriék megtalálták). Nézelődtünk a sok csecsebecse között.

Nekem nagyon W.C-re kellett mennem. Egy unatkozó rendőr mutatta meg az illemhelyet. Ami ott volt az minden képzeletemet felülmúlt. Ilyet a legbizarabb gondolataim között sem tudtam elképzelni. Ha itt nem kapok valamilyen fertőző betegséget, akkor sehol, mormoltam imám közben a tákolmányban. Próbáltam semmihez nem érni! Szédültem a sokktól, ami ott bent ért. Sápadtan tántorogtam ki onnan. Attiláék az arcomat látván kérdezték, hogy mi van velem, jól vagyok-e? Próbáltam lefesteni a látottakat, de megfelelő szavakat sem találtam rá. Nem, nem írom le!  Programunkba szerepelt  az óceánpart felkeresése is.

A hatalmas hullámok nagy zajjal csapódtak a parthoz, alig hallottuk egymás hangját. Pár fotó és indulás, közeledett az idő, amire vissza kellett mennünk a követségre a vízumunkért. Hosszú sor várt bennünket.

Volt időnk bőven… Egy francia párossal megismerkedtünk össze a követség előtt. Úgy néztek ki, mint két törpe, nagyban és felfújva. Ők Dél-Afrikába mentek. Állítólag többször voltak már arra. A terepjárójuk profin össze volt tákolva. A mi pótkerék rögzítésünket eléggé leszólták. Aztán volt ott két angol fickó, akik a Timbuktu Challenge-én indultak. Beszélgetésünk során arról kérdezősködtek, hogy miféle rallyn indultunk és honnan, hova tartunk. Mikor elmondtuk nekik meglepődtek és gratuláltak – mi is nekik. Volt idő szemrevételezni a várakozókat. Szemünk megakadt tegnapi fekete lányon, aki most is feltűnően viselkedett. Végre kijött egy katona. Csak a nőket szólította be.

Természetesen a kis fekete csajszi lépett be elsőként, s kapta meg az útlevelét sorban állás nélkül. A többiek, többek közt én is kivártam a soromat. Feri útlevelét is megpróbáltam elkérni, hogy ne kelljen még egyszer végigállnia a sort, ugyanis  férfiak jóval többen voltak. Meglepetésemre rögtön odaadták az ő útlevelét is. Széles vigyorral lobogtattam a fiúk felé a két útlevelet. Végre kaptam tőlük némi elismerést az ügyességemért! Elhagytuk ezt a nyüzsgő várost és elindultunk Marrakesh felé. Az út köves fákkal némi növényzettel tarkított volt. Az Atlasz hegység havas hegycsúcsai jó kivehető volt ebben a távolságban is. Sokszor kell megállni a katonai ellenőrzések miatt. A katonák hol nagyon zordak, hol negédesen kedvesek. Mindkettőtől kiráz a hideg. Az a baj, hogy nem lehet kukoricázni velük, mert rögtön rácsok mögött kaphatod magad. Alázatosan tűrjük a hatami játékaikat. Továbbengedve kitör belőlünk a nevetés.  Mindig találunk valami poént. Estére értünk Marrakeshbe. A városban egy szálloda előtt bamakósokat láttunk.

Leparkoltunk melléjük és örömmel üdvözöltük egymást. Elhatároztuk, hogy ebben a szállodában fogunk megszállni. Kaptunk is szobát. Mindenki elfoglalta a rezidenciáját. Szobanézőbe mentünk. Én lefotóztam a wartburgos és a vw passátos csapat tagjait.

Mivel még nem voltunk annyira álmosak, kimentünk gyalog (sok kilométer volt a fenekünkön, jól esett a séta) a városba , pontosabban a Medinába nézelődni. A többiek kocsival mentek a városba szétnézni. Nem nagyon akartunk rájuk telepedni, így elköszöntünk egymástól. A Medina felé egy verekedést láttunk. A rendőrök pillanatok alatt ott voltak, és hamar szétverték a balhét, pár perc alatt rendet csináltak. Hiába, egy ilyen rendőrállamban ez így működik. Útközben leszólított bennünket egy helyi férfi, hogy elvezessen bennünket a városban. Mivel nem akartuk a felajánlott segítséget igénybe venni ezért elköszöntünk tőle. De ő nem engedte magát ilyen könnyen lerázni, erőszakosan tukmálta magát ránk. Feri barátságtalanul adta tudtára, hogy nem kell a segítsége. Ekkor emberünk, akit Mustafának hívtak, Attilára ragadt rá. Attila nem tudta olyan keményen lerázni, így hosszú percekig diskuráltak még németül, mert emberünk tudott németül is. (állítólag Németországban dolgozott). Ferivel türelmetlenek voltunk  és szerettünk volna már továbbmenni. Attilát letoltuk, hogy hagyja a fenébe… A Medinában élénk élet folyt. A nők beszélgettek egymással (napközben nemigen látni utcán nőket), a gyerekek vidáman futkostak az öreg városrész zeg-zúgos utcáin éjfél körül.

A bűz is a kajaszag iszonyatos egyvelege eléggé erősen rátelepedett a város eme részére. Kifárasztott a nyüzsgő éjszakai forgatag. Elfáradtunk és indultunk vissza a szállásra. Tisztálkodtunk, ettünk és eltettük magunkat másnapra. Én még nem tudtam elaludni. Kezembe vettem a gépet és elkattintottam pár képet. Elalvás előtt sokat gondoltam a fiaimra. Elaludtam, velük voltam gondolatban…..