Nőként a Bamako rally-n

Sziasztok! Nem tudom hallottatok-e a Budapest-Bamako Nagy Afrikai Futamról?  Ez egy Dakar hagyományokon alapuló KARITATÍV futam Budapestről Bamakóba… Én 2005-ben hallottam erról a flúgos futamról és 2006 telén fertőződtem meg ezzel a  ragályos betegséggel, amiből azóta sem tudtam kigyógyulni. Tudomásom szerint több száz főre tehető a fertőzöttek száma hazánkban, de megjelenése külföldön is terjedőben van. Én a bátyámtól, Feritől kaptam el a fent említett betegséget. Ő az első, 2005-ös Bamakóra jelentkezett a kis családjával, de egy baleset meghiúsította az álmát. (a TV2 kereskedelmi TV társaság kísérte volna végig az útjukat). Ezek után úgy látszott, hogy nála ezek a bamakós tünetek elmúltak, de NEM! Újból és újból kiújultak nála a tünetek. Ilyenkor ábrándozott, tervezgetett és készült arra, hogy a következőre jelentkezzen. 2006 Karácsony másnapját náluk töltöttük. Beszélgetés közben a bamakós téma is előjött. Feri egyenes, nyílt kérdéssel fordult férjem, Attila elé: -Attila, jönnél velem Bamakóba? Attilát a kérdés oly váratlanul érte, hogy egy értelmes igent sem tudott kinyögni. Én bezzeg villámgyorsan rávágtam, hogy én MEGYEK. Köpni-nyelni nem tudtak a jelenlevő szeretetteim. Nagyon elszánt voltam. Tudtam, hogy nincs visszaút ebből, addig nem halok meg, míg meg nem járom ezt az utat. Attila látva az elszántságomat (belegondolt, hogy mi minden várna rám egyedül, nem szívesen engedett volna el), végül valahogy beleadta a derekát. Szerintem abban reménykedett, hogy majd csak ki fogunk gyógyulni ebből az őrületből. ( Bocsi Attila, tévedni emberi dolog! 🙂 Innentől kezdve jött a tervezgetés, a felkészülés, az információ gyűjtés időszaka. Amit csak tudtam elolvastam a rallyról és Afrikáról.

Forrás: http://www.budapestbamako.org

Budapest-Bamako rally

A Budapest-Bamako egy veszélyes, minimál aszisztenciás kaland és tájékozódási verseny. A B2 nem vasárnapi autózás a Pilisben vagy piknik a Városligetben. Itt nincsenek mentő helikopterek, begyűjtő teherautók, idegenvezetők, animátorok vagy tolmácsok. Mindenki a talpraesettségére, a szerencséjére és a felkészültségére számíthat. Bamakon egy dolog biztos: minden bizonytalan. De a kaland erről szól. A Bamako nagy közösségi esemény, ahol esténként a tábortűznél hozzád hasonló őrültekkel oszthatod meg a napi élményeket és a sólet konzerved.

Budapest-Bamako  verseny, 4×4 kaland és túra kategóriában indul. A versenyen magas szintű tájékozódási kaland rally vár az indulókra a világ legszebb tájain. A 4×4 kaland a versenyre nem vágyó offroadosok futama.  A túra kategóriában pedig két ellenfelet kell majd legyőzni: az időt és a távolságot. 9000 kilométer 15 nap alatt.

• We Love Ócskavas – Spirit Kategória

  A Budapest-Bamako 2016 is nevezési díj nélkül várja azokat, akik ipari hulladékkal vágnak neki Afrikának. Trabik, Ladák, Moszkvicsok, Polskik, 30 évnél öregebb, kétkerék meghajtású autók, Velorexek, mentők, tűzoltók díjmentesen jöhetnek.  Mindössze egy emailben kell jelezni az elmeháborodottság fokát.

A kaland folytatódik

• A Dakar egyetlen igazi örököse 2016-ban a Mali kormánnyal született megállapodásnak köszönhetően ismét visszatér Afrikába. A Budapest-Bamako az amatőr autóversenyzők és profi kalandorok éves zarándoklata a fekete kontinensre. A kezdetek óta a mottó változatlan: “BÁRKI, BÁRMIVEL, BÁRHOGY”.

BUDAPEST-BAMAKO 2015 útvonal

2015-ben a verseny és túra kategóriában induló járművek szinte azonos útvonalon teljesítik a távot. A verseny és az extrém túra kategória indulóinak több lesz a földutas, nehéz szakasz, de az esti táborok célpontjai ugyanazok lesznek.

START – BUDAPEST

A futam túra kategóriában két kerék meghajtású autóval is megtehető. Lesznek szakaszok, amiket majd egy picit meg kell kerülni.

EURÓPA

A futam is egy extra hosszú, 4 napos szuper maratoni etappal kezdődik. Versenyfeladatok a magyar és szlovén földutakon lesznek péntek éjjel.

MAROKKÓ

Látványos hegyi utak, cuki berber falvak, sziklás földutak és gyors régi dakar szakaszok jellemzik Marokkót az idén is. A rally történetében először Marrakechben fog éjszakázni a mezőny. Marokkó kemény lesz, de az idei marokkói etapok rövidebbek lesznek, így több időtök marad felfedezésre, megismerésre és a köves földutaktól állandóan széteső autó szerelésére.

MAURITÁNIA

Az idén 5 teljes napot tölt a mezőny ebben a mesés sivatagi országban. Pár új etapvég és néhány kemény sivatagi nap teszi izgalmassá Mauritániát. Aranysárga dűnék, romantikus oázisok és az isteni hátamögöttiség érzése fogja jellemezni Mauritániát az idén is. Új célpont és az új beach party helyszín lesz, Arkeiss, a Banc D’Arguin Nemzeti Parkban. A versenyzők és extrém offroadosok a Zoueratt-Nouadhibou vasút vonal mentén  jutnak el a káprázatos Terjit Oázisba. A nouakchotti kötelező megálló után az ország keleti, füves szavannái fele veszi az irányt a mezőny.

MALI

Három nap kőkemény fekete afrikai nap után érjünk el a fővárost, Bamakot. Maliban visszatért a béke és a demokrácia és vele együtt mi is. A futam történetében először látogatunk el a Félou vízeséshez, visszatérünk Diemaba és a Bambaran Csimpánz rezervátumban ér véget az utolsó előtti etap, ahol a ritka szavannai csimpánzok élnek. További pornyelés és csigolya kínzó autózás után ér a mezőny Bamakoba.

A készülődés sebessége felgyorsult. Feri vett egy Nissan Qashqait, s ezzel a csoda paripával fogunk száguldani a sivatagban, hurrá! Gyűltek a holmik az útra: konzervek, zacsis levesek, kekszek, stb. A suliban elkezdtem a gyűjtést, amit az igazgatónőm is lelkesen támogatott, meg a DÖK is. Ceruzákat és tollakat kértem, hogy gyűjtsenek az afrikai gyerekeknek. Sok menekült , migráns gyerek járt a suliba, közülük egy páran tudták, hogy mi a szegénység a nélkülözés. Ők teljesen természetesnek vették, hogy rakjanak egy-egy ceruzát, tollat a dobozba. Azon teljesen megrökönyödtem, mikor az egyik migráns kislány, aki elég zűrös helyről került hozzánk, egy tolltartót tett be a gyűjtődobozba, tele új ceruzákkal. Örült, hogy adhatott más szegény gyereknek. Félrehívtam és elmondtam neki, hogy csak egy ceruzát adjon, a többi legyen az övé, mert neki is szüksége lesz arra. Sok ceruza lesz így is a dobozban. Közben elkezdtem a fishe-t (adatlap) gyártani, vízumkérőlapokat, engedélyeket stb…. Az útlevelünk lejárt, azt is meg kellett csináltatni. Volt fényképezés a suliban. Csináltattam igazolványképet, amit nem kellett kifizetnem, mert a fényképész így járult hozzá a bamakós álomhoz. A logisztikai dolgokat teljes erőből nyomattuk , nagyon fogytak a percek. Attila az Amerikában élő barátjától rendelte meg a GPS-t. Karácsonyra meglesz az is. Közben CB-t is hajtanak a fiúk. A mauritán vízumot – nekem és a Ferinek- Rabatban csináltatjuk meg. Attila felvette a kapcsolatot a rabati Mauritán nagykövetséggel, mondták, hogy menni fog a dolog és várnak január 15-én. A mali vízumot Berlinbe küldtük az ottani nagykövetségre, postai úton, nyomkövetéssel. Nagy volt az izgi, hogy megkapjuk-e időben. Az oltások beadási ideje is eljött. Bedöfték az összes kötelező szúrit. Különösebb mellékhatásról nem számolhatok be. Egy kicsit, olyan izomláz féleséget éreztem, ennyi. A gyógyszeres ládát is feltöltöttem mindenféle jóval, remélem nem lesz rá szükség. Közben a karácsonyra is készülnöm kellett. Nagyon izgatott vagyok, hogy jól sikerüljön a karácsony és azért is, hogy az úttal kapcsolatos teeendőkkel is kész legyek. Minden napra listát írtam, pedig nem szoktam. Nagyon keveset alszom. Lassan összeáll  azért minden. A gyerekek itthon maradnak, nekik iskolába kell menniük és nem hiányozhatnak három hetet (szívesen magunkkal vittem volna, de az nagy felelőtlenség lett volna részünkről). Nagyon aggódtam miattuk. Elképzelni sem tudtam, hogy hogy fognak nélkülünk boldogulni. Közvetett felügyeletüket megszerveztük, de maguknak kellett sok mindennel megküzdeniük, amit én nap, mint nap megtettem helyettük. Sokszor a sírás fojtogat miattuk, de most erősnek kellett lennem. Eljött a Karácsony. Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is telt. Három hét van a rajtig. A tévében aggasztó hírek jöttek Afrikáról. A verseny lefújását kérték a hatóságok. Villám Géza nem enged, a mezőny akkor is megy! Karácsony másnapján elvittük a cuccot Ferihez (rajtszám, szponzor matricák, stb). Hideg hóeséses időben rakták fel a fiúk a matricákat és a rajtszámot. 61-esek lettünk! 🙂  Apukám csak ingatta a fejét, még mindig nem akarta elhinni, hogy megyünk. Anyu erről az egészről még mindig nem akart hallani semmit. Hatalmas jókedv közepette elkészült a “rally” autónk. Este még egy nagy mókázás Feriéknél. Egyeztetések, további feladatok megbeszélése késő éjszakába húzódott el. Reggel indultunk haza.

fóliázunk

Innentől kezdve minden napra ezer teendő akadt. A konzervek vásárlása is nagy gonddal történt. Volt minden: káposzta káposztával, ilyen bab babbal, lencse stb…

Egyre lázasabban készültünk Afrikába. Eddig úgy volt, hogy a jó öreg Szamara fog kivinni bennünket a fekete kontinensre. Az idei nyár igencsak forró, úgy látszik, hogy fel akar készíteni bennünket az afrikai melegre… Az a fekete betűs június 13-a is ilyen forróságban telt el, amely majdnem romba döntötte a tervünket. Fáradtan tértem haza, nehéz napom volt ma bent a suliban. Pihentem egy kicsit, s készültem le a szokásos napi futásomra. Erzsitől kaptam egy telefont, hogy anyu rosszul lett és bevitték a kórházba. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem az időt. Ekkor érzem, hogy a fürdőszobából benzinszag árad. A meleg meg a bűz az összes ingerküszöb értékemet meghaladta. Még ez is! Benyitok, hát mit látok? Attila a kád felett benzinnel mos le valami autóalkatrészt. Lányos zavarában, megnyitotta az átfolyós gázbojlert. A benzinnek sem kellett több! Közben én puffogva visszamentem, a telefonomért. Egy nagy durranás, puffanás! A konyhából nem láttam mást, mint azt, hogy a fürdőben csupa láng minden, Attila meg bent! Nem is mertem arra gondolni, hogy mi lehet vele, valahol tudtam, hogy vége… ekkor már a tűzgömb jött felém. Egy gondolatra tisztán emlékszem ami megfordult bennem: “Végünk van, ennyi volt az életünk!”  Álltam, dermedtem és vártam, hogy megjelenjek odafent a mennyben, ahol minden jó és szép. Pár perc múlva ráébredtem, hogy itt vagyok a földi életben, itthon vagyok, élek! A gondolataim is rendesen működtek. a következő értelmes  gondolat sor az volt, hogy mi lehet Attilával? Ordítottam, hogy “Attila élsz, mi van veled?!” Ő halál nyugodtan mondta: – Igen, élek! Megégtem! Rettegve pillantottam be. Ott állt, az elképzelt szörnyűség hál’ Istennek nem várt rám. Kijött, hogy a fájó testrészeit bekenje vajjal. (később megtudtuk, hogy ezt tilos égés esetén!) Ekkor lépett be a kisebbik fiúnk Bálint, aki egy pillanat alatt felmérte, hogy itt valami nagy baj történt. Röviden elmondtuk neki, hogy mi történt az elmúlt percekben. Ő rögtön hívta a mentőket. Közben a kádba küldött bennünket. Azt mondták neki, hogy hideg vízzel hűtsük magunkat addig, míg ki nem érnek. Nem kellet sokáig várni, már jöttek is. Férjemet vizsgálták meg először. Mondták, hogy be kell vinni a kórházba. Mondtam, hogy bekísérem én is. Az orvos közölte, hogy nem kell bekísérnem, mert én is megégtem, nekem is mennem kell! A sokktól nem éreztem semmit. A tűzoltók is megérkeztek közben, teljes harci felszerelésben. Sok tennivalójuk nem volt, mert szerencsére semmi nem égett meg. A fürdőszoba ajtó melletti radiátoron volt egy százas zsebkendő, annak a felső teteje olvadt meg. A papírzsebkendők épen sorakoztak a zacskóban. Mennünk kellett a kórházban. A ház előtt nagy volt a káosz. Villogtak a szirénák, zűrzavarosnak látszott minden. Ekkor már erős lüktető fájdalmat éreztem a alsó lábszáraimban. A mentőbe is segítséggel tudtam beszállni. Hűtőzacskókat kaptunk a lábainkra, Attila még a karjára is. Én a csuklómra kaptam, mert egy kis részen ott is kaptam egy kis égést. A Honvédkórház égési osztályára szállítottak minket. Útközben a mentőápoló próbált bennünket jobb kedvre deríteni. Biztosított arról, hogy nekünk nem kell vizitdíjat fizetni, mert égéssérültekre nem vonatkozik. Nagyon “szerencsésnek” éreztem magamat. Megérkeztünk a hipermodern kórházba. Betoltak a kezelőbe bennünket. Az ügyeletes orvos szépen felmérte az állapotunkat. Első és másodfokú égési sérüléseket állapított meg. A műtős fiút elküldték a legközelebbi ellátóhelyre kötszerért és speciális krémért, mert nekik ott és akkor nem volt! Megjegyzem, ügyeletes kórház volt aznap…..  Addig is tettek-vettek körülöttünk, megkaptuk a koktélunkat és vártunk a csodára. A doki jó hangulatban volt (neki nem fájt semmije), sok-sok sztorit osztott meg ott velünk. Lassan megérkezett a kötszer és a kenőcs is. Szépen megkaptuk a külső burkolatot a lábunkra, Attila a karjára is. Szépséges látvány nyújtottunk. Nekem a Macskafogóból bizonyos epizód filmkockái jutottak eszembe mikor magunkra néztem. Kint várt bennünket fiúnk, Baluka. Szegénykém taxival jött utánunk.  Feri is hívott aznap bennünket és letörten hallgatta a lesújtó hírt. Benne is megfordult az a gondolat, hogy ebből nem lesz bamakó. Éjfél körül értünk haza. Ekkor Bálint már beszélt a másik fiúnkkal, Áronnal is. Barátnőjével eléggé kétségbeesetten néztek ránk mikor megláttak. Mivel hűteni kellett a sebeinket elrohantak a közeli éjjel-nappaliba mirelit borsóért. Még tartott az erős fájdalomcsillapító, amit a kórházban kaptunk így megnyugodva feküdtünk le aludni, azzal a felismeréssel, hogy nem is akkora dolog ez a baleset. A következő napok, hetek maga volt a pokol. Járni nem nagyon tudtunk, ha mégis muszáj volt, azt én sírva tettem meg, vagy rongyszőnyegen kúszva. Sebkötözést végig bőgtem, kilátástalannak éreztem mindent. A kánikula, a fájdalom, a tehetetlenség nagyon megviselt. Azt hittem akkor, hogy vége mindennek nem fogok már rendes életet élni többé, Bamakót pedig végleg elfelejthetem. Volt időnk gondolkodni, újragondolni a további életünket. Érdekes módon azon vettük észre magunkat, hogy mindketten terveztük a jövőt, nem akartuk feladni a gyógyulást, nagyon meg akartunk gyógyulni. A tervek közül Bamakó sem tudott kimaradni. Attila az eset után már nyomatékosan biztosított arról, hogy ha meggyógyulunk biztos, hogy megyünk. Feriék is meglátogattak bennünket. Sokkolta őket a látványunk, mert nem számítottak erre. Tehetetlenségükben, döbbenetükben, sajnálatukban elrohantak. Mindent meg akartak tenni értünk. Vettek sárgarépát, mivel az jótékonyan hat a bőrre -mondták. Minden jóval elláttak. Annyira aranyosak voltak. Anyuék elött ezt az egész balesetet titkolni kellett, nehogy  anyut megviselje, és ismét kórházba kerüljön. Nagyon lassan, de nyár végére sokat javultunk. Szeptemberben már dolgozni is tudtam. Anyuék is szép lassan tudomást szereztek erről a balesetről, de akkora már jól voltunk, láttak is bennünket így nem volt miért aggódniuk.

Holnap indulunk. Úgy érzem, sehol sem tartok (ez az érzés az utolsó pillanatig bennem volt). Indulás előtti utolsó munkanapomon bementem dolgozni, de egy percig sem tudtam koncentrálni. Az összegyűjtött ceruzákat, becsomagoltam, kaptam még sulis pólókat, kiadványt a suliról. Elköszöntem mindenkitől. Furcsa érzésekkel távoztam. A csomagok végül hazavittek. Lepakoltam a csomagokat a többi csomaghoz, ami már hegyet képezett a szoba egyik sarkában. Gyors szóváltás Attilával, s rohantam le vásárolni. Több napra előre kellett főznöm, a gyerekeknek is, meg az útra is. Feriék nemsokára jönnek. Felmálházva ismét, rohantam haza. Útközben sorra vettem a teendőimet, próbáltam ezt a kevéske időt hatékonyan kihasználni. A konyhát teljesen belaktam, sült, főtt minden. Megérkeztek Feriék is. Pancsi rögtön beállt mellém és pörgött velem együtt. Nem is tudom mi lett volna nélküle! A fiúk is ezerrel pakoltak, bütyköltek. A csomagtartót meg kellett fúrni, amit a lábunk alatt tették a konyhában (a fúrás nyomait a járókő a mai napig is viseli). Annyira jó volt a sürgés-forgés közepette őket kerülgetni! Mikor készen lettek elkezdték a csomagokat a kocsiba lehordani.  Közben ezer kérdés röpült felém: hol van ez, hol van az? Szóval zajlott az élet! Később kiderült, hogy a kocsi mellé tett pár csomagnak lába kélt, valaki lenyúlta. Egyik szememet becsukom, másikat kilopják- effektus megint bejött, sajna. Estére készen lettünk, fáradtan huppantunk le. Tegnap a ruháimat becsomagoltam már. Feri ellenőrizte a csomag nagyságát, mert csak “egy, mondom egy hátizsákot” engedélyezett egy főnek. Nem nagyobbat, nem többet egy normál hátizsáknál. Még nekem, egyedüli nőnek a fedélzeten sem engedélyezett többet. Pihenésképpen a bamakós honlapra is benéztem (még jó!), mert az utolsó este utolsó óráiban is találtam kinyomtatni való fontos nyomtatványt. Attila is hajnalig nyomta a gépet, pakolt és  intézkedett. Sok alvásról nem lehetett szó.  Végre kikapcsoltam a gépet és az ágyba ájultam. Tudtam, hogy nemsokára kelés, így azt a pár órát nagyon intenzíven használtam fel. Hamar elment ez a nap is.

Alig feküdtem le, már csörgött is az ébresztő. Gyors pakolás (kaja), fürdés. A többiek is ébredeztek. A szomszéd vadul dörömbölt a fürdőszoba falán. Az ágya szorosan a mi fürdőszobánk falához lett tervezve. Ez a tervezési hiba az ő sara, neki kell elszenvednie ennek a következményeit. Rendben van, korán van, de nem mindennap fordul elő nálunk ilyen kora hajnali mozgolódás. Megjegyzésképpen, nagyon halkan beszéltünk egymáshoz, nem is tudtunk az álmosságtól hangosan. A mosakodással járó zajt nem tudtuk kizárni, hisz fürödnünk meg kell, ki tudja mikor lesz rá alkalmunk? A fiúk kivitték a kocsit a Kossuth térre, a Parlament parkolójába – ott lesz a Rajt. Mi még rendet raktunk, beágyaztunk, gyors eligazítás Bálintéknak. Az ajtókereteken sok-sok cédula, mikor mit kell tenniük, telefonszámok, stb…. Lassan mi is indulnánk, mikor megszólalt a telefon. Attila kétségbeesett, ideges hangja az éter túlsó végén. Utasítást ad, hogy keressük meg az útra szánt pénzt, mert ő nem találja, biztos itthon hagyta. Én biztosan állítottam, hogy elrakta! Mindenesetre elszántan dúltuk fel a rendbe tett lakást. Ilyen nincs, a sírás fojtogat. Mikor már felismerhetetlenné  tettük az otthonunkat, ismét telefoncsörgés zavart meg minket. Attila a túlvégen! Megvan a pénz, menjünk. A megkönnyebbüléstől, az idegességtől, a felesleges munkától, a kialvatlanságtól az összeomlás határán vagyok. Pancsi humorérzéke azonban átsegít mindenen. Röhögve helyre állítjuk vissza a lakást eredeti állapotára. Feldobódva megyünk a Moszkva téri metrómegállóba és izgatottan utazunk a fiúkhoz a Kossuth térre. A kocsi a színpad előtt kapott helyet. Óriási a tömeg. Finom rétessel kínálnak minden indulót és hozzátartozót! Már kezd világosodni.

autónk elfoglalta a helyét a Kossuth téren

Kolléganőm párjával kijött búcsúztatni. Kaptam tőle egy kabala tevét. Támogatását kértem, ha a fiaimmal történne valami, akkor segítsen nekik. Fel-alá sétálgattunk, beszélgettünk és rettenetesen ideges voltam.

Ildivel a start előtti pillanatokban

Villám Géza a porondon, mindenkit megnyugtat, hogy keine pánik, nem megyünk mi olyan veszélyes helyre!

Villám Géza a start pillanataiban

családtagjainkkal a búcsúzás előtt

Ezután valamelyik afrikai konzul köszönt el tőlünk és sok szerencsét kívánt. Biztos jól fog jönni majd  a szerencse kívánsága valahol a sivatagban. A mali és a magyar himnusz után Hagyó Miklós fõpolgármester-helyettes indította el a futamot, reggel 08.00 órakor! A főpolgármester-helyettes idétlenkedik a startpisztollyal. Először nem is sikerült neki az indítás, amit halk kuncogási moraj kísér. Fél 10 körül szóltak, hogy lassan rajtunk a sor, szálljunk be. Fájdalmas búcsú gyermekeimtől! A szívem úgy érzem kiszakad a helyéről! El is bizonytalanodtam azon, hogy tényleg menjek-e?

START

Fényképeznek, integetnek próbálnak elengedni. Amíg látom őket integetek nekik, közben potyognak a könnyeim. Lassan tudok csak megnyugodni.

tankolás Várpalotánál

Elhagyjuk Budapestet, kocsiban kezd jó a hangulat kialakulni, a feszültség kezd alábbhagyni.  Pancsi is velünk van meg a Kispancsi is, mert beugrunk még Zircre, ahol a Feri csomagjait felvesszük. Várpalotán még megállunk tankolni és újságot venni, mert Feriről írtak a megyei újságban. El akarjuk olvasni, hogy mi mindent is írtak össze rólunk. https://www.veol.hu/cimlapon/uszuletesnapi-kalandu-1372272/

valahol az osztrák határ közelében

Újratervezés volt a csomagok elhelyezésekor Zircen.  Még egy jó hazai kávé Pancsitól, és irány Afrika! Pancsi ránk tukmál még egy jó meleg plédet, hogy  ne fázzunk meg majd Afrikában. Anyuékhoz is bekanyarodunk, elköszönünk gyorsan. Anyu még mindig nem fogta fel, hogy megyünk, hogy egyáltalán elmegyünk. Apu kórházban van, így most tőle nem tudunk búcsút venni. Erzsitől is egy gyors búcsú, elérzékenyülni most nincs idő. ELINDULTUNK! Veszprémben még megálltunk pár cuccot venni. Az időjárás elég lehangoló, borús, ködös és esős. Itt-ott felbukkan egy-két bamakós kocsi, vadul integetünk egymásnak. Körmendnél még egy utolsó tankolás telefonfeltöltés, még egy telefon haza a gyerekeknek. Nemsokára elhagyjuk Magyarországot.

Az út Ausztrián keresztül vezetett. Végig szakadt az eső. Eseménytelenül szeltük a kilométereket. Látnivaló a sötétben nemigen van. Alig hagytuk el Klagenfurt, a határt mikor megpillantottunk egy bamakos csapatot a leállósávban. Megálltunk, hátha tudunk segíteni nekik, de sajnos nem tudtunk. Egy szentgotthárdi szerelőre vártak. Víz mindenhol! Kint is, bent is. A hátsó ablak szigetelésénél volt valami bibi, ömlött be az eső onnan. Baloldalról víz, jobboldalról is. Mellettem a hátsó ülésen egy felfújható víztartály eresztett, amely eláztatta azt a maradék kis száraz területet, ami volt. Sebaj, hamar megszárad majd. Csak semmi negatív gondolkodás! Hogy ne unatkozzunk és ne legyünk annyira nyugodtak, Feri felismerése, hogy nincs meg az autópálya matrica, – amit Körmenden vettünk – igencsak feldobta a hangulatot. Már kezdtem a készülődés napjainak feszültségét elfelejteni. Hogy lehetek ennyire naiv! Mikor már jól feldúltuk a gondosan elhelyezett cuccokat, a kocsi alján, a földön megtaláltuk. Hurrá! A fiúk becsületesen váltották egymást a vezetésben. Egész éjjel én voltam a navigátor, egyfolytában dumáltam, nehogy elaludjon az ügyeletes vezető. Mivel én állandó “szolgálatban” voltam, kezdtem a kimerültségtől az alvásba menekülni. A fejem le-lehuppant, ilyenkor ijedten tértem magamhoz.

útközben, most én vagyok a navigátor, Olaszország

Velence után egy szegedi barlangász csapattal hozott össze a sors. A fiatal csapat lelkesen tolták az öregecske Volkswagen kisbuszukat.

a vidám barlangász csapat

Éppen jókor jött a pihenő. Kiszálltunk. Egy Péter nevezetű fickó napszemüvegben – éjszaka- mindenkit jó szembe vakuzott a fényképezőgépével. Pár pillanatig végképp nem láttunk semmit. Az útra szánt hazai sütimmel megkínáltam őket, ami azt eredményezte, hogy pillanatok alatt elfogyott, s ezzel is csökkentve lett a csomagjaink száma. Attiláék nem örültek ennek, csalódottan vették tudomásul, hogy nincs többé a hazai finomságból. Mikor életet csiholtak a járgányukba, elindultunk együtt a kis csapattal. Majdnem Monacóig voltunk társak. Mivel nekik többször meg kellett pihentetni a verdájukat, mi haladtunk tovább. A felkelő napot Monaco felett egy gyönyörű, panorámás  parkolóban köszönthettük.

parkolás Monaco felett, Monte Carlo

csodálatos kilátás Monte Carlora, Monaco

Ma van Ferinek a születésnapja! Isten éltesse sokáig! Ünnepi reggelit csaptunk! Falusi sonka tükörtojással, nyamm! Fotózkodtunk, csodáltuk a gyönyörű kilátást. A kisbuszos csapat egyszer csak leparkolt mellénk (szerencsére a reggelit befejeztük, így esélyük sem volt a kajánk ismételt felfalására).

városnézés kocsival Monte Carloban

Pakolás közben a földön 5 euro valamennyi centet találtam a földön. Be kellene forgatni a talált pénzt a híres monacói kaszinóba. Útjaink megint elváltak a kis csapattól, mert mi még benéztünk a városba, ők meg mentek tovább.

városnézés gyalog Monte Carloban

Feri egy Ferrari szalon előtt, Monte Carlo

narancsfa alatt, Monte Carlo

Megnéztük a Ferrari szalont (mi  évekkel ezelőtt a gyerekeinkkel együtt voltunk már itt). Furcsa volt januárban a narancsfák alatt sétálni. Sok időt nem szentelhettünk erre a gyönyörű városra, hisz szorított az idő.

alkonyat Marseille mellett, Franciaország

Hatalmas sziklás hegyek mellett haladtunk. Két óra tájban leálltunk ebédelni egy jó nagy parkolóban. Sütött a nap, 21 fok is lehetett. Az első konzerves ebédünket felturbóztuk egy őszibarackos konzervvel, hisz még tart a szülinap, ünnepelünk. Az átázott plédet kiterítettük. Indulás után eszünkbe jutott, hogy ott hagytuk…irány vissza! Most már szeltük zavartalanul tovább a kilométereket. Valahogy nem találkoztunk bamakósokkal. Vagy nagyon az elsők vagyunk, vagy nagyon az utolsók. Tegnap Velence előtt Villám Gézáékat véltük felfedezni egy benzinkútnál. A szegediek csapatán kívül aztán senki…

Andrásék tankolnak, Velence-Olaszország

A lemenő nap csodálatos színekkel festi meg a tenger feletti égboltot. Vacsorázni készülünk egy földútnál, mikor mellénk kanyarodik egy francia kocsi – ami a közeli kisvárosból követett bennünket – benne egy kigyúrt francia úriember, mellette egy kicsit kurvás nő. Attila francia tudását előszedve megértette, hogy a franciák meghívtak vacsorára hozzájuk. Érdeklődtek, hogy kik mik vagyunk és milyen rally ez, amin részt veszünk? Ennyire nem szerethetnek bennünket. Erős gyanúm volt, hogy ezek sántikálnak valamiben. Szerintem vacsora közben rendesen kipakoltak volna bennünket. Ki tudja? Mivel elég bizarrnak tűnt, az hogy tök idegeneket csak úgy meghívjanak. A felkérést udvariasan visszautasítottuk. (olvastam, hogy errefele eléggé lenyúlják mindenféle trükkel az autósokat.) A  finom francia vacsora helyett, szerény vacsoránk befejeztével tovább mentünk. Beesteledett mire Marseille külvárosában értünk. Egy nagy kamion parkolóban pár órás alvást terveztünk. Elég furcsa társasát lézengett itt. Nem voltak valami bizalomgerjesztő alakok, az biztos. Egyáltalán a hely sem volt az, de hallgattam. Próbáltam elnyomni magamban ezeket a negatív gondolatokat. Hideg volt a kocsiban, hálózsákokkal takartuk be magunkat. Az alvás nem volt valami pihentető, hamar túltettük magunkat ezen is. Nem sokat gondolkodtunk a maradáson, elindultunk a Gibraltári- szoroshoz.

Az álmosságtól nem nagyon tudjuk csodálni A Földközi-tenger partvidékét. A francia-spanyol határnál megállítottak, kiszállítottak és megmotoztak mind a hármunkat. Kutya is ólálkodott körülöttünk, de unalmasan arrébb húzta a gazdiját, jelezvén, hogy ezeknél semmi érdemleges drog sincs. Mivel mindent rendbe találtak mehettünk tovább. Azt hittem eddig, hogy uniós tagállamok polgárai szabadon járkálhatnak ki-be a tagországok határain. Hát ezek szerint nem teljesen van így. Valenciát elértük. A GPS jól bejáratta velünk a várost. Állandóan újratervezett, új útvonalakra csalt. Őrült nagy építkezés volt a városban, ezért is tereltek el rendesen erre-arra. Egy kicsit idegesítő volt, mikor az ötödik alkalommal mindig az egyik dokknál kötöttünk ki. Megelégedve a GPS okoskodását, kikapcsoltuk és józan eszünkre hagyatkozva megpróbáltunk magunktól kijutni a városból. Mostantól Malagáig nem a tenger mellett fog vezetni az út, amit nagyon sajnáltam, mert imádom a tenger látványát. Mivel nem volt miért megállni húztunk le Tangierbe. Későre járt, mire elértük a várost és mire megtaláltuk a kikötőt. Mint kiderült, az utolsó komp már kifutott. Hajnal 5 körül fog indulni az első komp. A kikötő előtti parkolóban töltöttük azt a pár órát. Kihalt volt, alig volt mozgás. Reménykedhettünk egy nyugodt kis alvásban. De az a pár ember, aki arra vetődött, nem fogta vissza magát, arabosan jó hangosan beszélt. Így a pihentető alvás megint ugrott. Inkább csak szemlehunyásról, olyan pihentetemaszememet-ről lehetett csak szó. Attila nem bírta ki a szenvedést, kiszállt a kocsiból és körülnézett a környéken egy kicsit. Ahogy pirkadt, úgy megélénkült a környék. Hamarosan kompolhattunk. Sok, arab kisgyermekes család állt sorba a felszálláshoz. Mi is sorra kerültünk és behajtottunk a komp gyomrába.

a komp gyomrában vagyunk

Ki kellett szállnunk a kocsiból. Felmentünk a fedélzetre. Az orromat megcsapta egy egészen más, eddig ismeretlen világ szaga, a jellegzetes arab illat/szag. A hajó egyik frekventált helységében egy marokkói határőrnél kellett megjelenünk egy kitöltött regisztrációs lappal. Ő ennek fejében adott egy regisztrációs számot (C.I.N) az útlevelünkbe. Dolgunk végeztével elfoglaltuk a komp viszonylag csendes zugát. A fiúk kihasználták az ülés vízszintes helyzetét, rögtön csipkerózsika álomba merültek.

Attila kidőlt

Feri az utolsó erejével még tiltakozik a fotózás ellen (ekkor még nem volt kötelező a beleegyező nyilatkozat) 🙂

Én nem mertem elaludni. Végül valakinek mindig ügyeletben kellett lennie. Mivel a fiúk állandóan vezettek ez a feladat ismét rám maradt. Fotóztam és tanulmányoztam a marokkói családok gyermeknevelési módszereit. Az első fél órában már jól kivehető volt az, hogy a fiú gyermekeknek mindent megengednek, míg a kislányoknak szorosan az anyjuk mellett kellett maradniuk. Lassan pirkadt. A két órás vetődésünk a hullámokon véget ért, a komp motorja lecsendesült. Sejtelmesen kezd kirajzolódni Afrika partvonala.

Tangier fényei, Marokkó

Különös izgatottság uralkodik el rajtam. Nemsokára a fekete kontinensen leszünk, mióta várok erre! Kezd egyre világosabb lenni, egészen jól kivehető az afrikai partszakasz. Tisztán látható Afrika fényei. Le kell mennünk a kocsihoz. Kigurultunk a komp gyomrából és egy modern terminálba érkeztünk. Először az útlevél vizsgálaton kellett átesnünk, majd a vámon. Minden autót be kell jelenteni itt. Ha ezt a papírt elveszítjük, annak komoly következményei lehetnek! (Lásd későbbi leírásnál!) Azt hittük, hogy készen vagyunk, de nem! Ferit kiszállították a kocsiból és felvezették egy emeleti irodába, hogy az útlevelét egyeztessék. (?) Leültették egy üres szobában és magára hagyták jó ideig. Nem történt semmi. A másik szobából egy üvegablakon figyelték, hogy mi a reakciója… Végül  elengedték. Mi már nagyon aggódtunk miatta. De tehetetlenek voltunk, mert a katonák nyugalomra intettek, mikor érdeklődtünk, hogy hol van és mit csinálnak vele. Egy katonának, rendőrnek vagy határőrnek itt, természet feletti hatalma van. Nem érdemes  kukoricázni velük, mert élet, halál urai ebben az országban. A kényszerpihenő után azt hittük, hogy szabad az út, de nem. Sok önkéntes segítő jött, hogy segítsenek kitölteni az ilyen meg olyan papírt. A határőrök mondták, hogy engedjük meg, hogy segítsenek nekünk ezek az emberek, mert így az átjutás ideje lényegesen lerövidülhet. Nagyon összefonódtak a szálak, annyira összejátszott itt mindenki mindenkivel… A sok erőszakos segítő közül egy sok dioptriás rövidlátóra esett a választás. Olyan esetlen volt. Hát belenyúltunk! Szegény alig tudta kitölteni a papírt annyira nem látott. Nehézkesen és iszonyú lassan, nagy nehezen végzett a rábízott munkával. Az idő meg pergett és pergett. A várva várt pénzt persze nem kapta meg. A papírt gyorsan leadtuk. Feri gázt  adott és mint a villám elhúztunk innen, mielőtt ez a korrupt társaság észbe kapott volna, hogy hoppon maradtak. Később megtudtuk, hogy sok társunkat nagyon lehúzták itt, sok-sok euróval lettek könnyebbek. Volt olyan, hogy  álruhába öltözött rendőr büntetett kis apróságért, vagy egyszerűen kirabolták a bamakósokat. Velünk ilyen nem fordulhatott elő!

kompterminál a város felől -Tangier, Marokkó

Különben is sietnünk kellett, mert délre még a mauritán követségen kellett lennünk. Tangiert elhagyva az út mellett a hetest buszt láttuk, amint leálltak pihenni. Rövid időre leálltunk mi is és váltottunk pár szót a busz legénységével. Annyira jó volt magyarokkal beszélni már. Kis idő múlva elleptek bennünket a gyerekek. Kéregettek. Kezdtek erőszakosak és szemtelenek lenni a gyerekek, jobbnak láttuk az indulást. A busz is magára zárta az ajtót, ők sem kértek ebből. Beértünk Rabatba, a közlekedés eléggé kaotikus volt. Sajátos közlekedési rend szerint közlekedtek. Itt ízelítőt kaptunk az arab országok városi közlekedéséből. Felfestett sávok nincsenek, mindenki olyan gyorsan, és olyan helyeken megy, ahogy a szituáció kívánja. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a robogósok kacsáznak az autók között. A  gyalogosok is nagy veszélyt jelentenek annak, aki nem szokott hozzá az itteni közlekedési morálhoz. Olyan bátran és természetesen lépnek az autó elé, hogy nem kell ahhoz különös képesség, hogy elüsse az ember őket. Igazi élmény és kihívás a sofőröknek itt vezetni, főleg az európaiaknak.
 Nem ritkaság az sem, hogy egy ötszemélyes taxiban például 9-en ülnek. Csadoros öreg nénikék meg lazán sétálnak át a 8 sávos úton. Ebben a káoszban nagyon nem találtuk a keresett helyet. Végül egy helyi taxis vezetett el bennünket a követségre. Végre odaértünk. Egy füves udvaron keresztül léptünk be egy csupasz, ablaktalan kb. 30 nm-es szobába, ahol már 20-30-an vártak arra, hogy az ügyintéző ablakának réséhez kerüljenek. Bocsi, sor nem volt! Mindenki úgy fért oda, ahogy tudott az ablakocskához. Ferit egy kis fekete leányzó kinézte, próbált vele kapcsolatot felvenni különböző metakommunikációs jelekkel, de tesókám valahogy nem vette az adást. Ó,ó,ó Afrika! Közben többen a könyöküket használták az előrejutás megfelelő eszközének. Mi a döbbenettől és a jól neveltségünkből adódóan vártunk türelmesen. Igaz nem is jutottunk semmi előnyhöz. Bezzeg a kis fekete csajszi percek alatt elérte célját. Minden báját beleadta  az előrehaladásába. Időbe telt, míg elértük az ablakot. Leadtuk a kérőlapokat. Másnap délbe jöhetünk majd érte.

Ezt elintézve, megnyugodva visszatértünk a város forgatagába. Mivel nagyon kifárasztott az elmúlt napok feszített tempója, szállás után néztünk. Kritérium volt az zárt/őrzött udvar. Ilyen szállást kerestünk. Véletlenül rátaláltunk egy nagyon helyeske kis hotelre.

ebben a szállodában szálltunk meg Rabatban, Marokkó

zárt, őrzött udvarban a verdánk Rabat, Marokkó

Bejelentkeztünk a hotelba. Két szobát foglaltunk. Birtokba vettük a szobáinkat. Attila rögtön úgy ruhástól, ahogy volt, el is dőlt a nagy franciaágyon és mély álomba zuhant.

Attila az ágy láttán mély álomba zuhant; Rabat, Marokkó

Én kiadós fürdőt vettem, amit tudtam kimostam. A cipőket a teraszra kitettem szellőzni. Rájuk fért bizony! Indulás óta egyfolytában rajtunk rohadt… Mikor kész voltam mindezzel, átmentem Ferihez. Ettünk a jó hazai parasztsonkából és húztunk egyet abból a jó hazai pálinkából is. Kimentünk a hotel kertjébe szétnézni egy kicsit.

a szálloda folyosója Rabat, Marokkó

séta a hotel kertjében Rabat, Marokkó

a szálloda kertje Rabat, Marokkó

A felfedező túra után visszatértünk a szobánkba, ahol Attila is ébredezett már. Beszélgettünk egy kicsit. Attiláék elmentek netezni a recepcióhoz. Annyira rossz lassú volt, hogy feladtak mindent reményt és ott hagyták az egészet. Beszélgettünk egy kicsit, bekapcsoltuk a TV-t, kíváncsiak voltunk az itteni műsorokra. Mókáztunk rajta egy kicsit, aztán inkább kikapcsoltuk. Felvázoltuk a holnapi tervet. A fiúk fürödni mentek majd megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Három nap óta most láttam ágyat. Alig vártam, hogy egy kiadós alvásba legyen részem.

Hajnali ötkor, -ha nem előbb- a közeli minaretből, hangos imára hívó kántálására riadtam fel. Közel fél óráig kellett hallgatni. Egy még kicsit próbáltam sumákolni az alvást. Végül felkeltem, összepakoltam és lefürödtem. Tudja isten mikor kerül rá megint sor. A fiúk is felkeltek. Feri is átcuccolt hozzánk. Lementünk a hotel éttermébe reggelizni (az árban benne volt a reggeli is). Kulturáltan végigettünk mindent. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki. A kitett, összes frissen facsart narancslevet megittuk. (nekem útközben a kevés folyadéktól kisebesedett kívül-belül a szám. Ezentúl nagyon oda kell figyelnünk a folyadék bevitelre!) Úgy szívtam magamba a a folyadékot, mint a szivacs a nedvességet.

a hotel étterme; Rabat, Marokkó

Még egyszer kimentünk sétálni a kertbe, most már mind a hárman. Jó volt a levegő, a komfortérzetünk is visszabillent a normális helyzetbe. Visszamentünk a szobába, összeszedtük a csomagjainkat és kijelentkeztünk a hotelból. A recepciós lány szomorúan vette tudomásul, hogy már el is megyünk. Sok sikert kívánt az úthoz. Elindultunk felfedezni Rabat óvárosát, a Medinát. Előttem volt az, amit eddig csak könyvből vagy a TV képernyőjéről láttam. Élőben átélni a nyüzsgét, a zajt a bűzt, azért más volt, felejthetetlen! Attila vett egy marokkói tradicionális, csuklyás férfiruhát. Szépen lealkudta az eredeti árat. Én egy szemüveget vettem magamnak, mert az enyém szőrén-szálán eltűnt (hazatérésünk után a kocsi kitakarítása után Feriék megtalálták). Nézelődtünk a sok csecsebecse között.

Medina; Rabat, Marokkó

volt kevésbé zsúfolt utcácska is Rabat, Marokkó

Nekem nagyon W.C-re kellett mennem. Egy unatkozó rendőr mutatta meg az illemhelyet. Ami ott volt az minden képzeletemet felülmúlt. Ilyet a legbizarabb gondolataim között sem tudtam elképzelni. Ha itt nem kapok valamilyen fertőző betegséget, akkor sehol, mormoltam imám közben a tákolmányban. Próbáltam semmihez nem érni! Szédültem a sokktól, ami ott bent ért. Sápadtan tántorogtam ki onnan. Attiláék az arcomat látván kérdezték, hogy mi van velem, jól vagyok-e? Próbáltam lefesteni a látottakat, de megfelelő szavakat sem találtam rá. Nem, nem írom le!  Programunkba szerepelt  az óceánpart felkeresése is.

az óceánparton Rabatban, Marokkó

az óceánpartján, ki így, ki úgy… Rabat, Marokkó

A hatalmas hullámok nagy zajjal csapódtak a parthoz, alig hallottuk egymás hangját. Pár fotó és indulás, közeledett az idő, amire vissza kellett mennünk a követségre a vízumunkért. Hosszú sor várt bennünket.

sor a mauritán nagykövetség előtt Rabat, Marokkó

Volt időnk bőven… Egy francia párossal megismerkedtünk össze a követség előtt. Úgy néztek ki, mint két törpe, nagyban és felfújva. Ők Dél-Afrikába mentek. Állítólag többször voltak már arra. A terepjárójuk profin össze volt tákolva. A mi pótkerék rögzítésünket eléggé leszólták. Aztán volt ott két angol fickó, akik a Timbuktu Challenge-én indultak. Beszélgetésünk során arról kérdezősködtek, hogy miféle rallyn indultunk és honnan, hova tartunk. Mikor elmondtuk nekik meglepődtek és gratuláltak – mi is nekik. Volt idő szemrevételezni a várakozókat. Szemünk megakadt tegnapi fekete lányon, aki most is feltűnően viselkedett. Végre kijött egy katona. Csak a nőket szólította be.

ezen a kis udvaron kellett bemenni az irodába; Rabat, Marokkó

Természetesen a kis fekete csajszi lépett be elsőként, s kapta meg az útlevelét sorban állás nélkül. A többiek, többek közt én is kivártam a soromat. Feri útlevelét is megpróbáltam elkérni, hogy ne kelljen még egyszer végigállnia a sort, ugyanis  férfiak jóval többen voltak. Meglepetésemre rögtön odaadták az ő útlevelét is. Széles vigyorral lobogtattam a fiúk felé a két útlevelet. Végre kaptam tőlük némi elismerést az ügyességemért! Elhagytuk ezt a nyüzsgő várost és elindultunk Marrakesh felé. Az út köves fákkal némi növényzettel tarkított volt. Az Atlasz hegység havas hegycsúcsai jó kivehető volt ebben a távolságban is. Sokszor kell megállni a katonai ellenőrzések miatt. A katonák hol nagyon zordak, hol negédesen kedvesek. Mindkettőtől kiráz a hideg. Az a baj, hogy nem lehet kukoricázni velük, mert rögtön rácsok mögött kaphatod magad. Alázatosan tűrjük a hatami játékaikat. Továbbengedve kitör belőlünk a nevetés.  Mindig találunk valami poént. Estére értünk Marrakeshbe. A városban egy szálloda előtt bamakósokat láttunk.

szállásunk Marrakeshben, Marokkó

Leparkoltunk melléjük és örömmel üdvözöltük egymást. Elhatároztuk, hogy ebben a szállodában fogunk megszállni. Kaptunk is szobát. Mindenki elfoglalta a rezidenciáját. Szobanézőbe mentünk. Én lefotóztam a wartburgos és a vw passátos csapat tagjait.

a wartburgos és a vw passátos csapat, Marrakesh, Marokkó

Mivel még nem voltunk annyira álmosak, kimentünk gyalog (sok kilométer volt a fenekünkön, jól esett a séta) a városba , pontosabban a Medinába nézelődni. A többiek kocsival mentek a városba szétnézni. Nem nagyon akartunk rájuk telepedni, így elköszöntünk egymástól. A Medina felé egy verekedést láttunk. A rendőrök pillanatok alatt ott voltak, és hamar szétverték a balhét, pár perc alatt rendet csináltak. Hiába, egy ilyen rendőrállamban ez így működik. Útközben leszólított bennünket egy helyi férfi, hogy elvezessen bennünket a városban. Mivel nem akartuk a felajánlott segítséget igénybe venni ezért elköszöntünk tőle. De ő nem engedte magát ilyen könnyen lerázni, erőszakosan tukmálta magát ránk. Feri barátságtalanul adta tudtára, hogy nem kell a segítsége. Ekkor emberünk, akit Mustafának hívtak, Attilára ragadt rá. Attila nem tudta olyan keményen lerázni, így hosszú percekig diskuráltak még németül, mert emberünk tudott németül is. (állítólag Németországban dolgozott). Ferivel türelmetlenek voltunk  és szerettünk volna már továbbmenni. Attilát letoltuk, hogy hagyja a fenébe… A Medinában élénk élet folyt. A nők beszélgettek egymással (napközben nemigen látni utcán nőket), a gyerekek vidáman futkostak az öreg városrész zeg-zúgos utcáin éjfél körül.

Medina este; Marrakesh, Marokkó

A bűz is a kajaszag iszonyatos egyvelege eléggé erősen rátelepedett a város eme részére. Kifárasztott a nyüzsgő éjszakai forgatag. Elfáradtunk és indultunk vissza a szállásra. Tisztálkodtunk, ettünk és eltettük magunkat másnapra. Én még nem tudtam elaludni. Kezembe vettem a gépet és elkattintottam pár képet. Elalvás előtt sokat gondoltam a fiaimra. Elaludtam, velük voltam gondolatban…..

ágy, tehát a fiúk alszanak; Marrakesh, Marokkó